Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az egészség lényege

2009.08.19

AZ EGÉSZSÉG LÉNYEGE

A BETEGSÉG, ÉS A GONDOLKODÁS EGYMÁSRA HATÁSA

 

 

Ahogy lassan felnövünk, szüleink és egyéb tágabb környezetünk, tetteivel és érzéseivel, érzékleteivel lassan alátámasztja létünket a világi környezetben. Tudatosítja létünket a világban. Mi magunk érzékeljük létünket, de folytonos megerősítésre van szükségünk ennek bizonyítására. Belülről mardos az éhség, fáj a hasunk, kívülről érezzük a meleget, vagy hideget, a simogatást, vagy a durvább fogást. Eleinte ösztönösen élünk, ki is mutatjuk szükségleteinket. Mit kimutatjuk! Kiordítjuk, és kierőszakoljuk magunknak. Erről szép lassan le is szoktat a környezetünk. A világban mindennek rendje és ideje van. A Nap és a Hold szabja meg ennek menetét, és a családi szokások.

De egyszer eljön az idő, amikor saját gondolataink merülnek fel. A magunkkal és a világgal való ismerkedést, szintén a szűk környezetünk által tanuljuk meg. Így saját gondolatainkra, kérdéseinkre is tőlük kérjük az igazolást. Ez az állandóan kérdező és megállapító korszakunk. Amit környezetünk nem tud alátámasztani, azzal mi sem tudunk mit kezdeni. Amit viszont már megtanultunk, azt fontoskodva ismételgetjük.

Erről az időszakról, mindig, egy, a szófukar székelyeket kifigurázó anekdota jut eszembe. Megy a székely család, lovas kocsival, be a vásárba. Menet közben, a fiú meglát valamit. Mi az Édesapám? – mutat rá. Hm – mondja az apa. Egy kis idő után a gyerek megint megszólal. Mit csinál az az ember? Hm – mondja ismét az apa. Már majdnem a városba érnek, mikor megint megszólal a gyerek. Mit visznek azok Édesapám? Az anya rászól a gyerekre. Hagyjad apukádat. A férfi rászól a feleségére. Hagyjad, hadd kérdezzen, így tanul a gyerek.

Nos, egy kicsit mi is így vagyunk ezzel. Valamit megtanulhattunk, valamit nem. Valamire megkaptuk a minket érintő választ, valamire nem. Sőt vannak gondolatok, kérdések, tettek, amikre kifejezetten elutasító választ csikartunk ki szüleinktől. Ezek a kérdések, és az ezekre kapott válaszok alapozzák meg önmagunkról, és a környezetünkről, a világról kialakított gondolatainkat és tetteinket.

Ha a környezetünk nem akar valamilyen gondolatunkra választ adni, vagy nem tud, vagy azt nem tudjuk elfogadni, elmerülünk saját gondolatvilágunkba. Elmélyülten játszunk, de gondolataink nem itt vannak, nem ebben a valóságban. Hogy ez meddig egészséges, és meddig fantázia, és mikortól hazugság, - magunk becsapása, már gyermekkorban, - az mindig a körülményektől függ. A füllentés és a hazugság közötti különbség szintén nagyon fontos. A gyermek valamit igaznak gondol, így is fejezi ki magát, de ez számunkra, a szülőnek, hazugság. Ajánlatos finoman utánakérdezni, hogy a gyermek honnan vette ezeket a gondolatokat. És még a véglegessé válás előtt, helyére tenni a gondolatvilágot.

Ez nem azt jelenti, hogy a gyermektől, olyan reális gondolkodást követeljünk, amire ő még képtelen, hanem figyeljük meg, hogy ezek a gondolatok, jó vagy rossz irányba terelik-e gyermekünket, és csak ilyenkor avatkozzunk be, belső világába. De „betörni” sem szabad a gondolatvilágát, mivel nem tudhatjuk, hogy az ő valósága, valaha nem lesz-e tényleges valóság. Ki tudja mi lesz 40 év múlva? A világ változik. Ezzel együtt változik a tudat, és az erkölcs rendje. A mi erkölcsünk a jelen erkölcse. Ez biztosítja fennmaradásunkat a világban. 40 év múlva a fennmaradáshoz és élethez szükséges valót nem ismerjük. Lehet, hogy gyermekünk gondolatai, az elkövetkezendőre készülnek fel. De térjünk vissza az eredeti témához, mert ez a kis kiugró egy külön tanulmányt, előadást igényelne.

Tehát, önmagunkról és a környező világban-lévőségünkről az első megerősítéseket a környezet nyújtja számunkra. Amiben nem erősít meg minket a környezet, azt nem is építjük be gondolatvilágunkba, vagy félretesszük, és elzárva, a többitől elhatárolva létezik tudatunkban. Ennek egy részét, később, felnőttként előbányásszuk, és újra átgondoljuk.

Gyermekkorunkban megtanulunk viselkedni. Megtanuljuk, kik vagyunk, és hogyan hívják a körülöttünk lévő világ dolgait, és azt hogyan használjuk fel saját érdekünkben.

Általában egészségesnek születünk.

Sokszor hallom várandós anyáktól, hogy mindegy, hogy milyen nemű lesz gyermekük, csak egészséges legyen. De, ha megszületett, attól kezdve ne panaszkodjunk, hogy ilyen-olyan a gyermek! Mennyi vesződségünk van vele! És olyan, mint a tűz, állandóan mozog, vagy konok, nem fogadja a jó szót. Stb. Ennél azért kérjünk egy kicsit többet a Teremtőtől, vagy az Univerzumtól. Legyen a gyermek egészséges, és soroljuk fel jövendőbeli jó tulajdonságait is, és bátran mondjuk ki, hogy mi ne legyen. Mindent, amit szeretnénk, hogy Ő legyen, soroljuk fel. Mindig az jut eszembe, hogy Hitler édesanyja is, több meghalt csecsemője után, egészséges gyermeket kért az Istentől. No, most ne ijedjünk meg, hogy a mi gyermekünk azzá válhat, amit nem szeretnénk, de sajnos az is előfordul, hogy gyermekünk betegen, vagy valamilyen kisebb-nagyobb fogyatékossággal jöhet a világra. Ez megint egy olyan téma, amit külön kellene kitárgyalni. Nagyon sokat foglalkoztam ezzel a témakörrel is. A vallások is keresték ezekre a választ. A nem hívők, pedig, erre a tényre alapozzák, hogy Isten nem létezhet, ha ilyen, - sok más világi gyötrelemmel együtt, - előfordulhat.

Az egészséges gyermek, a még nem kialakult immunrendszer miatt, főleg a kívülről jövő hatásoknak van kitéve, ezért a gyermekek betegségeit általában baktériumok, és vírusok hozzák létre. Kezelésük és megelőzésük, a mai orvostudomány segítségével biztonságos. Van egy-két különleges gyermekkori megbetegedés, amelyre nem tudjuk pontosan, hogy milyen mechanizmus alapján lép fel. Általában az agyat, az idegrendszert, és az izomzatot, vagy csontokat öregíti, vagy bomlasztja, támadja meg. Ezek nagyon ritka betegségek. Ezeken kívül, azonban, csak a megszokott megfázások, és a kifejezett gyermekbetegségek, esetleg tüdőgyulladás fordulnak elő a leggyakrabban a gyermekkorban, a civilizált világunkban. (A föld más részein, még mindig előfordulnak járványok, és gyermek lepra is, mivel a leprának vannak válfajai, melyek hamarabb betegítenek meg. Ilyen gyermekekkel ifjú koromban leveleztünk is, természetesen közvetítő segítségével, ők a papírt nem foghatták meg, csak diktálták a levelet.)

Ha a gyermek beteges, már felmerülhet a környezeti hatásokra való túlzott ellenreakciók kivizsgálása. Az allergiák, és a különböző élelmiszerérzékenységek, vagy enzimhiányok meghatározhatók, és ilyenkor a szervezet erősítése válik alapfeladattá. Főleg külső segítség formájában. Vitaminok és megfelelő gyógykezelés szükséges hozzá, mivel az immunrendszer csak később válik aktívvá, addig csak a csecsemőmirigy segíti a szervezetet a külső hatások ellen. Ezen betegségek közül valamelyik, a tinédzserkorral együtt meg is szűnik, amikor az immunrendszer aktiválódik, és részben, majd teljes egészében átveszi az öngyógyítás lehetőségét a szervezetben.

Merem kimondani és állítani, hogy minden gyermek egészséges, ha boldog. Ez vonatkozik a felnőttekre is, de a gyerekeknél ez még szembetűnőbb. A boldog gyermek nem engedi meg magának, hogy beteg legyen. Amelyik gyerek szeret óvodába, vagy iskolába járni, nem is sokszor jár az orvoshoz, kivéve, ha baleset éri, vagy ha dolgozatot kell írni, és nem készült fel rá. Ekkor azonban hasmenés, hányás, fejfájás, hasfájdalom gyötri. És ezek tényleges fájdalmak és betegségek, nem hazugságok. De azért nem árt egy kicsit utánakérdezni, és a gyermekkel elbeszélgetni ezekről a dolgokról, hogy nem így kell megoldani az ilyen jellegű problémákat. Erre nagyon is rá lehet szokni, és lehetséges, hogy az egyén, egész életében a kötelesség elől, vagy a felelősség felvállalása alól, betegségét használja majd fel. Kifejezetten képes megbetegíteni, előidézni a betegséget, hogy valamiből, vagy valami alól kihúzza magát. Ez nem egészséges gondolkodás. Már gyermekkorban figyeljünk fel erre, és segítsük a jó oldal felé a gondolatmenetét.

Sokszor találkozunk azzal is, hogy a szülő maga menti fel a gyermeket felelőssége alól, azért mert beteges. A gyermek hamar rájön, hogy ezzel „zsarolhatja” is környezetét. Az élet sajnos nem így működik. Előbb 14. majd 18. évét betöltve, mindenkinek saját magának kell tetteiért vállalnia a felelősséget. Mint, ahogy nem eszünk és nem iszunk más helyett, csak magunk fenntartására, így nem tarthatjuk vállunkat állandóan más tetteiért sem. Tegyünk jót gyermekeinknek, és ne engedjük meg nekik az ilyen viselkedést, mert később ez kárukra lesz. Egyszer elengedjük a kezüket, és attól kezdve ők elpusztíthatják önmagukat. Biztos nem erre gondolunk, amikor féltjük és óvjuk őket, de azért mi is gondoljuk át egy kicsit.

Tehát elmondható, hogy a gyermek is képes arra, hogy valamilyen módon ellenálljon a betegségeknek a „nagy immunrendszer” nélkül is. A boldog gyermek egyensúlyban van önmagával és a környezetével. Ez megalapozza, azt, hogy általában egészséges is.

Nem mindig az boldogítja a gyermeket, ha minden játékot, dolgot megkap. Boldog két percig, esetleg egy óráig, de másnap már nem játszik vele. A nagyobb gyermeknek 12 évesen motort vesznek. Nem lesz boldogabb, de már dicsekedhet vele. Ettől kezdve, megérdemelten, retteghet is a szülő. De nemcsak a gyermek testi épségéért, hanem a büntetés összegétől való félelmében is, valamint, hogy a motort a rendőrök le ne foglalják. A gyermekek nem úgy látják az értékeket, ahogyan a felnőttek. Ne vegyünk gyermekeinknek olyan dolgokat, melyekre nagyon vigyázniuk kell. Nem értik miért kell rá vigyázni. Nem értik mi az, hogy „drága”, hogy sok pénzbe került. Ők csak használni akarják őket. Vagy megnézni, mi van belül. Meg akarják ismerni a mechanizmusát. Van is benne logika. Ahhoz, hogy valamit majd egyszer össze tudjon rakni, előbb szét kell szerelnie. Például a hatütemű robbanómotor feltalálójáról mesélték, hogy 2 évesen minden ajtót leszerelt a házukban lévő bútorokról, 4 évesen már ő igazította helyre őket. 4 évesen minden órát, és minden szerkezetet szétszedett, ami a kezébe került. 6 évesen már hozzá vitték a rossz órákat és a háztartási cikkeket javítani a környékről.

Azt is megfigyeltem, hogy a sok, mindig több, mint az egy. Ez a gyermekek egyik örömének alapigazsága. Ha egy nagy zacskó cukorkát adunk a gyermeknek, az csak egy. Ha a zacskót felbontjuk, és az egyenként előrecsomagolt cukorkákból ötöt adunk neki, az már sok. „Nézd, mennyit kaptam” – mondja boldogan. Egyéb megajándékozásnál, születésnap, névnap, karácsony, jobban szeretik, ha sok ajándékot kaptak. A ruha, a cipő, nem ajándék már számukra, de 20 ócska kis műanyag autó, egyenként becsomagolva, - az már valami!

Igazából nem tudnám most megmondani, hogy mitől lehet boldog egy gyermek. Mindenkinek a saját gyermekét kell ismernie. A szomszédunkban lakott egy család. Egy anya és öt gyerek, 14 m2-en. Még az étel is porciózva volt, senki nem ehetett többet, mint ami járt neki. Olyan boldogok voltak, mindig nevettek. Most azt gondolják, hogy azért mert vallásosak voltak. Hát nem. Csak az az anya, annyira tudta szeretni a gyermekeit. Három műszakba járt dolgozni, idősgondozó ápolónő volt. Ott is nagyon szerették. Pedig határozott is volt, nem vigyorgó, de olyan természetes humorral és szeretettel volt teli, ami sugárzott belőle. Nem volt semmilyük egymáson kívül, mégis boldogok voltak.

A túl csöndes, vagy a lakásba bezárt gyermek általában nem boldog. A téli hónapokban kifejezetten szomorúakká válnak a gyermekek a bezárt, jó meleg szobában, a Tv, a számítógép, és a játékok ellenére is. Ha a családi dolgokban nincs feladatuk, letargikussá is válhatnak. Ha több gyermek van a családban jó, ha egymás után pakolnak el, nem maguk után. Ha csak egy gyermek van, akkor a szülővel közösen tegyék ugyanezt. A gyermek a szülőt szolgálja ki, a szülő a gyermeket az asztalnál. A gyermekek ezt nagyon élvezik. Most „jót tesznek” másnak. Télen még fontosabb a szabad levegőn játszás, futkosás, bohóckodás, és a hóban fürdőzés. Ne higgyék, hogy ez rosszat tesz a beteges gyermeknek, vagy az egészséges beteggé válik tőle. Hazatérés után vegyünk közösen lábfürdőt, fokozatosan adva a melegvizet a lavórba, így nem lehet semmi baj. Igyunk közben jó meleg, fűszeres csipketeát, hársteát, vagy gyümölcsteát, borsmentát, este citromfüvet. Ne cukrozzuk, vagy csak keveset használjunk belőle. A cukor ilyen formában, ahogy mi használjuk, nem tesz jót az ellenálló képességnek. Mézből se fogyasszunk sokat, mert valakit meghánytat, és növeli a gyomorsav kiválasztását is. Étvágytalan gyermeknek viszont fél órával étkezés előtt adhatunk egy teáskanálnyit.

Állítom, hogy gyermekeink hamar koravénekké válnak. Állandóan önfegyelmet kell gyakorolniuk, és figyelniük, hogy különböző rendszerekben megfeleljenek valakinek az elvárására. A megfelelés nagy feszültséget idéz elő a gyermekekben. Nem hangoskodhatnak, nem ugrálhatnak egy lakótelepi lakásban, de még falun is furcsán néznek, ha a gyermek ordítva fut le a dombtetőről. A hiperaktív (POS,) gyermekeknek, pedig, a városi közeg, maga a halál. Keressünk számukra olyan tornát, „dühöngőt”, ahol kiordíthatják, kifutkoshatják magukat.

Ezt a feszültséget, egy kicsit még a szülők is növelik, mivel arra akarják felkészíteni gyermekeiket, hogy majd felnőtt korukban sikeresek legyenek. Ezért már korán beléjük sulykolják, hogy bizonyos dolgokat, nekik már most meg kell tenniük ennek érdekében. Korán különórákra és mindenféle foglalkoztatásokra hurcolják őket. Természetesen nem olyanra, amire a gyermek szívesen járna is. Ezzel bele szólunk a gyermek ösztöneibe. Elferdítjük a vágyaikat, pedig ezek a vágyak, alaptermészetük, alap képességük, és általában a jövendőbeli hivatásuk alapjai lennének. Ezáltal nem tudnak teljes mértékben felfejlődni a szülő által előírt életcélhoz, és ezen a területen csak „még egy közepes képességű” szakembert faragnak belőle. Míg ha a saját választása szerint haladhatna, megpróbálhatná magát benne, és aszerint vagy abbahagyná és másikat választana, vagy megtalálná jövendő hivatását.

Egy kisgyermekről, 6 éves koráig nem derült ki, hogy jobb, vagy balkezes-e. Ha valami után nyúlt, azt jobb kezével tette. Általában mindkét kezével dolgozott. A szülők és az óvodai pedagógusok sem tudták eldönteni a kérdést. Valamikor jobb kezével, valamikor bal kezével evett. Színezni mindkét kezével, de rajzolni, és ollóval vágni, csak a bal kezével tudott. Képességeit közepesre értékelték a nevelők. Még egy évig az óvodában tovább maradt, a nevelők és a szülők megbeszélése alapján. A 6. évében, mivel a csoportban csak négy 5-6 éves volt, a gyermek megmutathatta képességeit, kibontakozott. Segítette a kisebbeket és maga is nagyot fejlődött. Kiderült, hogy tárgyak alkalmazásában, főleg balkezes. És míg az előző csoport tagjai mind vele egykorúak voltak, ő csendessége miatt abban a közegben nem tudott érvényesülni. Most viszont különleges képességei mutatkoztak a kisebb csoportaggokkal szemben, valamint fantáziadús és eredeti megoldású képeket rajzolt kis csoporttársainak, és sokszor mesét is mondott hozzá nekik, mely megmutatta, hogy nagy szókinccsel rendelkezik, és saját maga képes fordulatos mesét kitalálni. A nevelők tanácsára rajztagozatos iskolába járatták tovább, ahol szintén kiemelkedő tanulmányokat folytatott. Később, a középiskola kiválasztásánál a szülők között nézeteltérés támadt. Az apa szerint a gyermek képzőművészeti irányú továbbtanulása nem kifizetődő, és a mai világban, nem reális. Ezért általános gimnáziumba íratták, bár 2 éves szociálpedagógiai ismeret is a tantervben volt. Képesítés ugyan ezzel a tantárggyal nem járt, de irányultsága miatt, így szeretett ebbe az iskolába járni a gyermek. A felsőoktatási tanválasztásnál, szintén nem egyeztek meg a szülők véleményei, de mivel az apa vállalta a gyermek továbbtanulásának költségeit, így azt a gyermek is, és az anya is elfogadta. Az apa kérelmére, jelentkezett a gyerek, és fel is vették Környezetvédelmi mérnök szakra, mivel ez egy reális, és megalapozott jövőt biztosító terület. A gyermek a legjobb igyekezete ellenére is, már az első félévben, vizsgáit nem tudta letenni. Teljes évet kellett volna ismételnie. Ezért ezt abbahagyta, rájött, hogy neki ez nem való, és nem is szívesen tevékenykedne ebben a szakmában egy egész életen keresztül. Ezek után Személyügyi asszisztensnek (titkár) tanult. El is akart helyezkedni, de apja úgy gondolta, hogy mégis járjon felsőoktatási intézménybe, most már akár, a művészi szakon is, csak legyen diplomája. És érdekes, hogy a közben felnőtté vált gyermek, nem ezt a szakot, hanem a Szociál pedagógiai képzést választotta, meghagyva magának a művészi területet, mint hobbyt, és kikapcsolódási lehetőséget. Idáig vezethet egy kis türelem, és a véletlen, hogy valakiről nem tudjuk megállapítani, hogy jobb, vagy bal kezes-e. (A véletlenek hihetetlenszerűségéről külön lehetne beszélni.)

A zenetanulás, és maga a zenélés nagyon jó hatással van a gyermekekre. Később felnőtt korban az egyik legjobb kikapcsolódást nyújtja nekik. A hegedű, a zongora, a fuvola, mind, egyedi élvezetet is nyújtó hangszer. Megfigyelték, hogy a hiperaktív gyermekeknek a fúvós hangszerek, vagy a dobolás, a citera vagy egyéb ütős hangszer a legjobb terápia. Most már lehet kapni olyan hangszereket is, melyet más nem hall, csak a gyermek, fülhallgatón keresztül, így nem zavarja a környezetet a hangorkán. A világ legjobb dobosai, és fúvósai, „betört” vagy rejtett hiperaktív egyének voltak.

A zenére táncolás, akár kötött, akár szabad formában szintén nagyon jót tesz a gyermekeknek, valamint a szabad színjátszás, amikor nem kötött szöveggel adnak elő, meghatározott történetet, hanem csak körvonalazva van megadva a történet, s azt ők maguk, saját szavaikkal és tetteikkel hozzák létre. Ezeknek lelki és testi megóvó hatást is tulajdonítanak. Tapasztalataimmal, ezt az utóbbi megállapítást, csak alá tudom támasztani.

Amikor gyermeket vállalnak a szülők, nem is tudják sokszor, hogy mire vállalkoznak. Nem csak úgy felnőnek mellettünk, tanításaink alapján a gyermekeink, hanem egyben állami kötelezettségeket is felvállalunk, anélkül, hogy ezt tudnánk. Mi azt gondoljuk, hogy gondoskodási és szeretet adási kényszerünk (ösztön) miatt vállaljuk fel a gyermekáldást, és ez a mi, vagy a családunk magánügye. Ez így nem igaz. És erről senki nem beszél nekünk. Sem a szülész, sem a védőnő. Amikor házasságot kötünk, akkor sem figyelmeztet minket erre senki. Ezért minden lehető módón felhívom erre a figyelmet, mivel a szülők nem tudják, hogy, a még meg sem született gyermekük felett is, az állami előírások már dönthetnek. Valamint egészen nagykorúságukig szinte pontról, pontra le van fektetve, hogy hogyan bánhatunk gyermekeinkkel. Nem csak a Büntető Törvénykönyv foglalkozik ezzel, pl. csecsemő, vagy gyermekgyilkosság esetén, hanem főleg a Családjogi Törvény és a hozzá kapcsolódó Kormányrendeletek. Ezekkel főleg az elvált szülők és gyermekeik találkoznak elsősorban, és ilyenkor jut tudomásukra, legelőször, ezeknek a törvényeknek a léte is. Ezek a törvények előírják azt is, hogy testi, szellemi és lelki értelemben, hogyan kell eljárnunk gyermekünkkel szemben. Így érinti azt is, hogy mi a teendő betegség esetén. Nézzünk utána egy kicsit, mielőtt gyermeket vállalunk.

A szülő soha nem lesz jó játszópajtása gyermekének, ezt higgyük el. A szülő általában tanítva játszik gyermekével. Már nem tud úgy gondolkodni, ahogyan a gyermek teszi. Nem csinál csínyeket, nem is tud már. Nincsenek kis titkok sem, amit a felnőtteknek nem szabad tudniuk. A szülő ugyan engedi, hogy a gyermek dirigáljon a játék közben, de ez akkor sem jó így, mert nem partnerek. A szülő fölött mindig ott lebeg a kötelezettség a gyermekével szemben, ezért a gyermek úgy is tekint rá, tudja, hogy csak engedi magát a szülő vezetni, de azt is tudja a szülőről, hogy végig kontrollálja a játék folyamatát. A gyermeknek, a hasonló korú gyermek a játszótársa, és egymásra hatnak, vitatkoznak, vagy játszanak. Össze is verekednek. Engedjük, hogy gyermekeink, más gyermekekkel kapcsolatot tartsanak, akár más társadalmi osztályba, vagy nemzetiségbe valóval is. Sokat tanulnak egymástól. Nem kétlem, rosszat is. Ezeket tegyük is helyre. De a barátválasztás jogát hagyjuk meg nekik. Előbb-utóbb ők maguk döntenek úgy, hogy kivel akarják, és kivel nem akarják tartani szoros kapcsolatukat. Ha féltjük őket a tapasztalatszerzéstől, félhetünk is a jövőjüket illetően. Természetesen, ha ezek a barátságok kifejezetten gonoszsághoz, vagy kihasználáshoz vezetnének, lépjünk közbe.

A pszichológusok szerint, a gyermekek egymás közötti gonoszsága, az egyik legrosszabb és legdurvább dolog a világon, mert sokszor nincs is indíték rá. Míg a felnőttek között elkövetett gonoszságok, bűntettek, valamilyen logika, vagy indíték szerint működnek, a gyermekek gonoszkodásaiban sokszor nincs logika, vagy az, külsőségekre irányul. Ha valaki másmilyen, az már magához vonzza ezeknek a gonoszkodó gyerekeknek a figyelmét. És a gyerekek a gonoszkodásokban is, sokkal szélesebb körben feltalálják magukat, kreatívabbak. Ösztönösen ráéreznek, mivel bánthatják meg a másikat, és ha van rá lehetőségük, ezt meg is teszik, ellentétben a felnőttekkel. Ezért erre, finoman, előre készítsük fel, figyelmeztessük gyermekünket, ha tudjuk róla, hogy ő más, mint a többi gyermek, és akár törvényes utakat is keresve, de akadályozzuk meg gyermekünk bántalmazását. De az is lehet, hogy holnapra a gyermekek kibékülnek, ezért nagyon körültekintően járjunk el ilyen ügyekben.

Egy szülő sem állíthatja, hogy ismeri gyermekét, és hogy „tűzbe tehetné érte a kezét” (régi igazságállító tűzpróba). Otthon, mondhatni, általában jók a gyermekeink. Attól a pillanattól kezdve, azonban, amikor a gyermeket valamilyen egyéb intézmény is foglalkoztatja, a szülőkön kívül, már semmi nem az, aminek látszik. Sokszor a szülőnek fáj legjobban, hogy gyermeke egyre távolodik tőle. Nem ismeri a gyermek hétköznapjait, gondolatait, és sokszor cselekedeteit sem. A cselfesebbek, még részletes tájékoztatást adnak a szülőnek a napközben történtekről, de a hallgatagabbaknál van, hogy csak pár hónap múlva derülnek ki dolgok, amikor már alig tudjuk helyrehozni a fizikai, vagy gondolati elferdüléseket, a lelki traumákról nem is beszélve. Van, hogy csak a tinédzser korban, egy indulatos beszélgetésben kerülnek előtérbe a gyermek problémái, aminek kezdete 3-4 évre visszanyúlik. Megdöbbenéssel hallgatjuk a hozzánk intézett dühös szavakat, mert, abban az időben a történteknek nem tulajdonítottunk ilyen mértékű súlyt. Ne tegyünk magunknak szemrehányást a dolog miatt, hisz biztos, hogy akkor, abban az időben, a leghelyesebben járhattunk el, de pár nap múlva, higgadtabban, térjünk vissza az események megbeszéléséhez. Ha lehet, tisztázzuk le, és beszéljük meg. Amennyiben erre mi magunk, vagy gyermekünk képtelen, kérjünk külső segítséget a helyi Családsegítő szolgálattól.

Itt eljutottunk egy nagyon fontos részéhez, ennek a mondandónak. Amennyiben gyermekünk valamilyen szempontból, fizikálisan ugyan nem beteg, - mert ennek utána is néztünk, orvoshoz is fordultunk, de az nem tudott diagnosztizálni semmi fizikai bajt, - de érzékeljük, hogy valami baj van benne, vagy vele, ne álljunk meg itt. Nézzünk más segítség és lehetőség után, mivel a szülő szeme és érzései nem szoktak tévesek lenni. Ilyen esetekben, a gyermek 99%-ban, tényleg nem felel meg a természetes állapotának, csak egy kicsit másképp kell megközelíteni ezt a szülői előérzetet. Ha nem foglalkozunk vele, pár év múlva a gyermek, akár ténylegesen, súlyos beteg is lehet. Ilyen megnyilvánulásokat, már csecsemőknél is tapasztaltam. A gyermek egyensúlya, valamilyen okból felborult. Ezt vagy képes saját maga helyreállítani, vagy segítségre szorul. És általában ez utóbbi az igaz, mivel a gyermek még nem teljesen tudatos lény. Tudása részleges, és ezért nincs meg az átláthatósági képessége, ezért gondolatai, vagy cselekedetei mindig ugyanoda lyukadnak ki. Egy bizonyos „ördögi körbe” került bele, önmagával és környezetével szemben. Ugyanez játszódik le, a felnőttek súlyos megbetegedését előidéző, vagy krónikus megbetegedései esetén is, azzal a különbséggel, hogy a felnőttek tudatosak, és ha megfogalmazzák problémáikat, és szembenéznek azzal, és megoldják azokat, akkor egészségük is helyreállhat, mivel ki tudtak törni ebből a körből. Míg a gyermek erre még képtelen, hisz egész élete még mások kezétől és jóindulatától függ.

Már előbb írtam, hogy a boldogság, egészséget szül. A fent leírtak, nem a boldogság jegyei. Tehát gyermekünk, vagy hozzátartozónk, beteg, csak nincs éppen most semmi fizikai baja. Az orvos ezen nem tud segíteni. Ő a betegséget gyógyítja. Az sem teljesen egyértelmű, hogy a gyermek lelkileg lenne beteg. Ha ez lenne a probléma, erre már felfigyeltünk volna, és megkerestük volna a megfelelő szakrendelést. Ennek felismerését, a XXI. században, már senkinek nem kell elmagyarázni, mivel ez olyan gyermeki panaszáradattal együtt zúdul a nyakunkba, hogy alig kapunk tőle levegőt. És ha a szülő ennek feloldására kevés, akkor gyermekpszichológus segít a családnak, vagy a gyermeknek. És innen kezdődnek a problémák.

 

A családok zöme, nem meri igénybe venni ezeket a lehetőségeket, mivel attól a pillanattól kezdve, gyermekük, és a család maga is, regisztrált valahol, és kilóg a sorból, „másságot” képviselve a környezetben. Ezért eltitkolják, vagy megmásítják, a kívülálló számára is nyilvánvalóvá vált nehézségeket. Fel sem fogják, hogy ezzel még nagyobb lavinát indítanak be, mégpedig úgy, hogy pár év múlva, ez be is temetheti az egész családot. Igaz ugyan, hogy sok rossz tapasztalat van ezekkel a rendszerekkel kapcsolatban. Ha valaki egy ilyen szolgáltatásba belekerül, sosem tudhatja, hogy mikor lesz vége. Ezért nagyon fontos tudnunk, hogy akihez személyesen fordulunk, az, mit képvisel. A rendszert-e, vagy a „beteg” érdekeit. Vigyázzunk, és tudjuk meg jogainkat is, és gyakoroljuk azokat a terápiák alatt. Ne fogadjunk el olyan kiegészítő kezeléseket, melyeket, ha nem akarunk megtenni, törvényesen visszautasíthatunk. Ilyen lehetőség például a hiperaktív gyermekek gyógyszeres kezelésére vonatkozó kezelés visszautasítása.

És ha már itt tartunk, meg kell, hogy említsem, hogy a szülők zöme, (jelenleg az iskoláskorúak 30%-nak szülei) nem akarja tudomásul venni, hogy gyermekük más. Például hiperaktív, vagy parapszichoszomatikus szindrómás (POS), diszlexiás, vagy egyéb, annak ellenére, hogy nem testi, és nem értelmi fogyatékos, de bizonyos másságot képvisel a többi 70% gyermekkel szemben. Pedig ezeknek a gyermekeknek különleges, más fajta elbírálásra, és nevelésre van szükségük, ahhoz, hogy kiegyensúlyozott felnőtté válhassanak. Az ilyen gyermekek egész gondolatvilága, és az erre épülő cselekedete, teljesen elüt a család és a környezet világától. Sokszor kiszámíthatatlanok, és már 10 éves korukra kikészítik az egész családot. Egyik érdekességük, hogy általában valamelyik nagyszülőjükkel szoros kapcsolatban vannak, míg a család többi tagját nem nagyon veszik komolyan. Nem tűrik a nevelést, és ellene tesznek az utasításoknak. „Semmi nem fog rajtuk”. Ez persze így nem igaz. Nagyon jól nevelhetők, csak máshogy. Aki ilyet tapasztal gyermekén, még nem késő, hogy felméresse, és ettől kezdve így bánjon, és így tanítsa tovább az életre gyermekét. A dislexiát (írás és olvasás problémák) azonban, ha minél előbb felfedezik, annál jobban lehet kezelni. Speciális oktatást igényel. Az Oktatási törvény biztosítja, hogy ezen gyermekek hátrányba ne kerüljenek „írástudatlanságuk” miatt, szóban kell feleltetni őket. De a tananyagot nekik is meg kell tanulni. Általában nagyon jó, a „hallásról tanulás” képességük. Ilyen esetekben a szülőre is nagyobb feladatok várnak, mivel sokszor kell felolvasnia, akár 3-szor is a tananyagot. Középiskolába kerülve, tankönyveik, magnószalagon, és CD-n kaphatók meg, és felelniük számítógépen keresztül kell, ahol a nyelvhelyességi hibákat, a gép maga kijavítja. Főiskolai képzésnél, Magyarországon még nem hallottam, hogyan zajlik a diszlexiások segítése.

Abban az esetben, ha a gyermekünk nem fizikai beteg, nem lelki beteg, de mégsem tetszik valami benne, - mintha beteg lenne, - van még két nagyon fontos területe az életünknek, ahol ezek a problémák megtalálhatók és feloldhatók.

Az egyik a gondolatok világa, a másik az energetika világa. Ez a kettő egymásra épül, és egyben hozzá tartozik a lelki, érzelmi és a testi megnyilvánulás is. Ezek egymástól szét nem választhatók, állandó egymásra hatásban vannak, és függnek egymástól. Tehát, ha a gyermekünk úgy beteg, hogy az orvostudomány még nem nevezi betegségnek, akkor a bajt a két világ valamelyik rendszerében kell keresnünk. Ha ezt nem tesszük meg, akkor várható a mielőbbi testi, vagy lelki betegség megjelenése, mivel egy idő után, ezeknek a nem látható világoknak az eltorzulása, felborulása, lecsapódik a testi, és érzelmi rendszerekben is. Innentől kezdve a betegség meghatározása egy kicsit megváltozik.

Ettől a sortól kezdve, mondandóm nemcsak a gyermekekre, hanem a felnőttekre is vonatkozik.

A gyermekek és a felnőttek betegségei, amik nem bakteriális, vagy vírus okozta betegségek, hanem lassan alakulnak ki, - és általában tartós ideig meg is maradnak a szervezetben, vagy végérvényes elváltozást okozva életünk végéig is megmaradhatnak, – egyik oka lehet az ősöktől örökölt, úgynevezett genetikai hajlam. A hajlam maga még nem betegség, de bizonyos körülmények hatására, a hajlamból létrejön maga a megbetegedés. Például, ha valaki hajlamosabb a megfázásokra, mert szüleinek is gyengébb volt az ellenállóképessége, vagy allergiások, mert már szüleik is hajlamosak voltak a megfázásra. Sokszor mutatják az emberek visszereiket, vagy izületi elváltozásaikat, és azt mondják, á ez nem betegség, ezt anyámtól örököltem. Neki is ez van, vagy ez volt a baja. Ha utána kérdezek, kiderül, hogy mindenben hasonlóak a körülményeik, és élelmeik, sőt a munkájuk is, és ugyanabban a környezetben, faluban élnek. Tehát egyértelmű a helyzet.

Tényleg vannak megbetegedések, melyek bizonyos földrajzi területekre jellemzőek. Ilyenek a hegyi emberek izületi betegségei, vagy az alföldön élők légzési problémái. A vidékiek között gyakori az orbánc, és visszérelzáródás. A városokban minden megtalálható. A város nem válogat betegségekben. Minden városlakó az őseitől hozott minden betegséget megkaphat, és minden betegséget el is kaphat másoktól, sőt szerezhet magának olyanokat, melyekről nem is hallott. A falusi és a városlakó ember, két külön világ. A falusi, a természet törvényei alá hajtja még most is a fejét, nem is tehet mást. A városi fennhordja fejét, és azt hiszi, hogy uralja a világot, de saját holnapja is bizonytalan, ezért állandóan rohan, eléje akar menni.

Már gyermekkorban is, de főleg a tinédzser és felnőttkorban, egyértelműen a városlakó hátrányosabb helyzetben van a vidékivel szemben. A vidéki kemény munkája ellenére is szakít időt, főleg esős időben, hogy rendezze dolgait. A városlakó sosem ér rá. A vidéki, fel-felemeli fejét, és felnéz az égre, vagy megnézi a fákat. A városlakó csak falakat, koszos aszfaltot és emberi tömeget lát. A vidéki hite is más, mint a városi ember hite. A vidéki a dolgos munka segítségével ismeri fel Istent, a városi az elméjével kutatja a hozzá vezető utat. Mind a kettő megérinti a szívet, csak más úton keresztül. Más fontos a vidéki, és más a városi embernek. De mind megbetegedhet, és ebben viszont teljesen egyformák.

 

Térjünk vissza egy kicsit, a már előbb leírt boldogságra, örömre. A felnőtteket már nem hozza tűzbe, minden kis öröm. Nehezebben is fogalmazható meg a boldogság fogalma a felnőttek világában. De higgyék el, hogy ugyanolyan fontos dolog az egészség szempontjából, mint a gyermekek esetén. Tulajdonképpen a felnőttek azért is betegek, mert már nem tudnak úgy örülni, mint a gyermekek.

Egyszer, egy magát erre a célra önfeláldozó és tudós ember, megszámlálta, hogy az eredeti héber Ószövetségben hányszor szerepelnek a szavak. (A héberben nincsenek kötőszavak, és ékezetek, magánhangzók sem, csak jelzőpontok, melyek beazonosíthatók a magánhangzóknak.) Ennek a munkának az eredménye mindenkit megdöbbentett, ugyanis a legtöbbször előforduló szavak a „boldogság”, „öröm”, „örüljetek” szó volt. A háború előtt sok hithű zsidó élt még közöttünk. Nem nagyon engedtek betekintést saját életükbe, de azt mondják róluk, hogy igen tüzes nép az, és maguk között, nem voltak savanyúak, hanem igen örvendetesek, és vigadók. Pici apró dolgoknak is nagyon tudtak örülni, és nem csak a haszonnal kapcsolatban mondható ez el. Közöttük is sok szegény család volt, csak ők jobban segítették ezeket, maguk között, ezért a külvilág ezt nem érzékelte, ezért nem tudunk róluk. De ha elolvassuk a Mózesi törvényeket, rájöhetünk magunk is, hogy ez hogyan zajlott le közöttük. Pl. a 3. éves dézsma átengedése a szegényeknek, a minden 7. évben termett föld termésének átengedése, az alamizsnálkodás, az aratás után a földön és a fán maradó termény átengedése, az özvegyek és árvák segítése, stb.

A hívő embereknek könnyebb elmondanom ezt az oldalát a mondandómnak, mert ha nem is érzik minden pillanatban, de tudják, hogy Szeretet az Isten. Mert megtanították nekik, ezt a kifejezést. Azt is tudják, hogy testükben lakozik Isten lelke, mert porból és Isten Lelkéből lett az ember teremtve. „ A Szentlélek temploma vagytok” – mondja Jézus. Ezért a hívő emberek a testükre ugyanolyan gondot fordítanak, mint templomaikra. Tiszta, szép, és tökéletes legyen, úgy, mint maga az Isten, és annak lakóhelye. „Legyetek tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes” Mt.5,48. Ezért nem okoz gondot nekik, felfogni azt a tényt sem, hogy Isten magán belül is Szeretetközösséget alkot (Atya, Fiú, Szentlélek szeretetkörforgása), és teremtményeit, „övéit is” nagyon szereti, mert azért hozta létre őket, hogy szeretetét önmagából, valaki felé kisugározhassa. Valahogy így fogalmazható meg a Teremtés miértjének indoklása. Miért teremtett bármit is az Isten? Mert szeretni akarta azt, amit teremtett, és azt akarta, hogy azok is érezzék a szeretet örömét. Ebből következik, hogy amikor nem örülünk, és nem vagyunk boldogok, akkor nem vagyunk szeretetben sem. És általában, pont magunkat nem szeretjük. Mindenki mást szeretünk, de magunkat meghajtjuk, alávetetté tesszük dolognak, családnak, társadalomnak. Kötelességből. Mert ha örömből tennénk, akkor nem is lennénk betegek. Ha örömből tennénk minden egyes tettünket, akkor szeretetből tennénk, - ami óriási erő, - és attól kezdve nem is kötelesség, hanem boldogság.

Most azt gondolják Önök közül egy páran, „Úristen, segíts meg, miket mond ez a nő?”. Hát, ha engedik megmagyarázni, már nem is tűnik ez olyan vad dolognak, mint ahogy az előbb hangzott. Mert ha Isten szereti az embert, akkor ki vagyok én, hogy felülbíráljam döntését, és kijelentsem magamról, hogy engem ne szeressen, mert én, még magamat sem szeretem, és csak kötelességből élek. Szeretetem magam iránt, nem az elfogultság, és nem saját imádatom, hanem tiszteletem kifejezése, hogy Isten szeret engem. És ha ő még így is szeret, amilyen gyarló vagyok, milyen jogon bírálom felül az ő akaratát. És ha én nemcsak a számmal hiszek benne, hanem tudatommal, és szívemmel is, akkor miért nem követem az ő példáját. Hisz ezért áldozta fel Fiát értem, hogy Isten tanítása, és lényegének megértése, emberi szó közvetítésével is eljusson hozzám. Hogy megértsem a teremtés és Isten lényegét. És Jézus nem mondja, hogy gyűlöljem magam, sanyargassam testem, vagy hogy gyűlöljem a világot, amiben élek, én legalábbis nem találtam ilyen mondatot. De, hogy gyűlöljem a gonosz cselekedeteket, azzal több helyen is találkoztam, mert hogy ez választ el engem a boldogságtól. Nem azt mondja, hogy a gonosz embert kell gyűlölnöm, sőt, azt mondja, hogy még azt is szeretnem kell. „Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért” Mt. 5,44. És azt sem mondja, hogy gyűlöljem a gonoszt, a Sátánt, hanem azt mondja, hogy „ne szálljatok szembe a gonosszal”, mert a gonoszt csak a jóval, a szeretettel győzheted le. „Aki megüti a jobb arcodat, annak tartsd oda a másikat is.” Mt, 5,40. És hogy ez mennyire igaz, pár szóban illusztrálom.

Volt valaki, aki azt halotta egyik embertársáról, hogy az rosszat tett neki, ezért elment ehhez az embertársához, és szóban és tettben bántalmazta. Az csak állt, nem tett semmit, és csak azt mondta, hogy ezt ő nem követte el. A feldúlt fél elbizonytalanodott és mielőtt elhagyta a helyszínt, még odakiáltott, „és nehogy merjél imádkozni értem, de még gondolni se gondolj rám soha”. Ez megtörtént eset.

No, ezek után, ki is választ el engem az egészségtől, a teljességtől, a tökéletességtől, az örömtől, a boldogságtól? A saját félreértett gondolataim. A betegség a szeretet ellentétje. Minden tettem, ami nem okoz nekem örömet és boldogságot az életemben, egy-egy korai halált, vagy lenyomorodást létrehozó koporsószeg, egy-egy elválasztó vonal önmagam tökéletes voltától. Ez a szeretetlenség szép lassan rakódik le a lelkemre, majd lassan rácsúszik a testemre, és betegséget idéz elő. De ha valami baleset folytán a testem sérül, és beteg, nem úgy működik már, mint ahogy rendeltetése lenne, ez visszahat lelki életemre, és rányomja bélyegét a magamról, Istenről, és a körülöttem lévő világról alkotott gondolataimra is, ami megint csak a testemre hat vissza. Tehát ez egy kétirányú utca.

Most megkérdezhetik, melyik volt előbb a tyúk vagy a tojás? Azt nem tudom, de azt igen, hogy a gondolat volt előbb. Mégpedig ez a gondolat nem is a miénk volt, hanem szüleinkké és nevelőinkké. Tekintsünk vissza egy kicsit az előadás elejére!

A magunkról és a világunkról alkotott képet a környezetünk támasztja alá a tudatunkban. Ha ez nem egyezik a saját kis gyermeki gondolatainkkal önmagunkról, mivel kényszerítő hatásnak vagyunk kitéve, és rászorultak vagyunk a környezetünkre, feladjuk, és megpróbáljuk azt hinni magunkról, amit szüleink állítanak. A szüleink nem tehetnek erről, hisz önmagukból kiindulva, a legjobb tudásuk szerint tanítanak minket az életre. Vannak közülünk olyanok, akik soha nem mernének ellent mondani szüleiknek, és vannak, akik állandóan ezt teszik, akkor is, amikor kivételesen szüleiknek igazuk is van. Ezek az egymással kapcsolatos viselkedésformáink, pici gyermekkorunkban lettek megalapozva, és azóta is, folyamatosan újra gyártjuk ezek menetét. Vagy tűrünk tőlük, félünk tőlük, és elhallgatjuk előlük saját gondolatainkat, tetteinket, rá hagyjuk őket, had mondják a magukét, - vagy állandóan ellenkezünk, hogy védjük magunkat, gondolatainkat, és tetteinket, mert már rossz tapasztalatokat szereztünk ez ügyben. Ritka a teljes egyetértés, és garantálom, hogy ha ez megvan, azért mind a két fél dolgozott egész életén keresztül. A gyermek részben alkalmazkodott a szülőkhöz, de a szülők is tanultak a gyermektől, és alkalmazkodtak a gyermekhez.

Aki nem istenhívő, annak is, ugyanez a végeredmény kerül a pont elé, csak más megközelítésből, és más szemszögből jutunk ugyanerre a megállapításra.

Ha valamit nyűgként teszünk, az már nem öröm számunkra. Ha valamit meg kell tenni, az már kötelesség. Ha valami csak kötelesség, az már nem öröm, hanem nyűg. És a felsorolást kezdhetjük elölről. A kör itt is bezárult.

 

A szeretetről azonban, akár hívők vagyunk, akár nem, van fogalmunk, és fontos tényezője egész életünk folyamán, tetteinknek. A szeretet fogalmának, az emberi kapcsolatokon keresztül, rengeteg fajtáját ismerhetjük meg életünk során. Ezeket most nem részletezném.

Annyi biztos, hogy az önzetlen szeretet elsajátítása a legnehezebb közülük, mely így szól: Gondoskodok rólad, ahogyan csak tudok, a jóléted fontos számomra, mindenek előtt. Becsülöm a te lelkedet, adottságaidat, és tisztellek érte téged. Támogatom személyiségedet, és ami vagy, és megbízom bennük, mert ezek az egyedüli útitársaid az életedben. – Ez az önzetlen szeretet megfogalmazása humanitárius szemszögből. A vallásos ember is ismeri ezt a kifejezést „Amit bárkinek tesztek a legkisebbek közül, nekem tettétek.” „Szeressétek egymást, mint ahogy én szerettelek titeket.” „Szeresd embertársadat, mint önmagadat.”

Az önzetlen szeretetnél, mégis talán nehezebb megtanulni az önszeretetet. Egy meditáció alkalmával a következő feladatot kaptuk. Elénk tettek egy nagyon szép, virágokkal teli bokrocskát. Ezt a virágot kellett szeretnünk, becéznünk 10 percen át. A virág szinte tündökölt ettől, még szebb lett. Ezek után elvitték előlünk a virágot, és elénk tettek az asztalra egy közepes nagyságú tükröt. Ezt a személyt, aki a tükörben volt, ezt kellett szeretnünk 10 percen keresztül. Még egy perc sem telt el, mindenki feladta. Valaki pattanást talált, valaki ráncokat, valakinek a tükör grimasza nem tetszett, valaki megijedt a tükörben lévő személy arcától, és szemének rút állásától. Ugye nem kell tovább mesélnem. Hát így állunk mi az önszeretettel.

Hozzánk tartozónkat, szépnek és fiatalnak látjuk, mert szeretjük, pedig más szemében ő már öreg, és már megcsúnyult, de nekünk értékes, ezért szép. És mi magunk, önmagunknak mit tudunk mondani. Szeretem a lelked, csak meg ne lássalak? Ha nem nézünk tükörbe, tényleg mindig szépek és fiatalok maradunk, és ezért szeretjük magunkat?

Volt a falunkban egy „öreglány”, akinek az arca tele volt szemölcsökkel, bibircsókos volt. Aki nem ismerte, amellett zárkózottan, lehajtott fejjel közlekedett, de mi, gyerekek nagyon megszerettük őt, és az alattunk lévő osztályokat is megismertettük vele. Csuda egy ember volt. Az úgy tudott csodálkozni mindenen, amit mondtunk, vagy meséltünk neki, és örülni annak, aminek mi örültünk, bár lehetett látni, hogy csak úgy csinált, mintha nem tudna semmit az életből. Már felnőtt voltam, amikor megtudtam, hogy egyetemet végzett, építészmérnöki szakon, és hogy senkit meg ne botránkoztasson kinézete miatt, otthon dolgozott, mint tervrajzkészítő. Neki az iskolából hazafelé rajzó gyereksereg volt a társadalom.

 

A mi társadalmunk és a mi világunk nagyon, de nagyon, de nagyon nagy változás előtt áll.

Eljutottunk az emberi evolúció egy olyan fokára, amikor a tömegtermelést csak gépek végzik, pár irányító munkás felügyelete alatt. Ezért, a termelés ezen iparágaiban emberi munkaerőre, nem lesz már soha szükség. Ez, az emberekben óriási bizonytalanságot, és félelmet vált ki, a jövőjükkel és családjuk jövőjével kapcsolatban. Már megmutatkozik ennek hatása a megfontolt gyermekvállalásnál is, de maga a természet is, sokszor dönt úgy, hogy évekre magtalanná teszi a nőket. Ilyen típusú magtalanságot a háború alatt figyeltek meg legutoljára. Ez a tudatos vagy tudat alatti állandó félelem, és jövőnélküliség miatt lép fel. De ennek a félelemnek van egy másik még veszélyesebb jövőképe, mégpedig az emberek tömegeinek megbetegedése, gyorsan lezajló, és hosszú ápolást, vagy kezelést igénylő betegségek formájában.

Miért merek ilyet kijelenteni? Mert az emberek a betegség forrását, mindig kívülről jövő dolog hatásának vélik, és nem ismerik el, hogy a betegség létrejöttében ők maguk legalább 50%-ban jelen vannak, ha nem többel. A félelem, pedig a legszeretetlenebb, és legboldogtalanabb dolog a világon. Ugyan a mostani embert, már nem is nevezhetnénk homo sapiensnek, hanem inkább szellemileg tudatos embernek, de még nem nevezhetjük lelki embernek. Ezért a társadalom még nem kész arra, hogy tagjai közül, a hasznot létrehozó megosztozzon embertársaival, így a jövő emberének jövőképe bizonytalan is marad, és a társadalom terhe még tovább növekszik majd, a sok beteg ember ellátása tekintetében. Így még nagyobb harc alakul majd ki, a közpénzek szétosztásának személyes szintjén is. A betegek maguknak, a családosok, és a fiatalok szintén maguknak fogják követelni a közpénzek, és szociális segélyek nagyobb részét. Ami csak további szeretetlenséget és boldogtalanságot fog okozni, mint személyes, mint társadalmi szinten.

Van erre a helyzetre is megoldás, de ez egy másik, különálló irásom anyaga, ezért ezt most nem fejtegetném tovább, de az biztos, hogy a fejletlen országok állampolgárai előnyösebb helyzetben lesznek, a fejlett országok polgáraival szemben, mert gondolkodásuk nem a ráutaltságra, hanem önnön magukra fordult. Ezek a népek szellemiségüket olyan mértékben növelték, nem elszakadva a természet törvényeitől sem, mint amilyen mértékben mi, a tudományos és a technikai tudásunkat növeltük. Az önmagukról és a világukról alkotott kép segítségével, olyan betegségmegelőző, és gyógyító eljárásokat dolgoztak ki, mely nem igényel nagy orvosi segítséget, vagy sok, különböző tárgyakat, a gyógyítás során. Míg ők évezredek óta vallják, hogy a világmindenségben létezik egy Teremtő erő, mi Krisztus óta rendszeresen nem akarjuk ezt tudomásul venni. A mi teremtő erőnk a tudás alapján létrejött tárgyakra összpontosul, míg az övék, ennek az emberi szabad szemmel nem látható Teremtőerőnek a megismerésére vonatkozik. Náluk mindenki hisz ebben, nálunk sok az ateista, aki csak a tudásban és a tárgyakban hisz. Ezért mi a testünket gyógyítjuk, mert az a megfogható, esetleg a lelki problémákat is, míg ők a testet úgy gyógyítják, hogy az érzelmek, és a lélek világa gyógyuljon előbb, és ez hasson vissza a testre. Természetesen sürgős eljárások esetén a fizikai testet azonnali ellátásban részesítik, akupunktúra, gyógynövény segítségével, és ha nincs korház, akkor úgynevezett szellemgyógyászattal, és rábízzák a természetre és a beteg saját akaratára, és gondolkodásvilágára a gyógyulási esélyeket. Most sokan gondolják azt, hogy durva ez az eljárás, de az ő hitük és gondolkodásuk szerint, ez így természetes.

Mostanában sokat hallunk hasonló dolgokról.

Ennek is oka van, mint mindennek az életben. Pont az előbb vázoltam fel. A világvége gondolata csak a nyugati országokban van jelen. Bármilyen változást érzékelnek az emberek, de még nem tudatosították őket, mindig világvégéről beszélnek. Ez félelmük, és bizonytalanságuk megnyilvánulása a világban. Alátámasztja, hogy valami mindig kívülről jövő dologtól kell félni, rettegni. Különben a világvégéről még azt kell tudni, hogy a Jelenések könyvében leírtak, az akkori közvetlen jövőben már megtörténtekről szólnak. Ugyanis maga a Apokalypsis (kinyilatkoztatás) egy irodalmi műfaj volt a jézusi időkben a zsidók között. Ennek alapja pedig, az volt, hogy a jövendölés mindig a közel jövőre szóló, és burkolt, és fátyolos legyen, de épüljön, és felismerhetővé váljon az érdekeltek részére, a múlt iratai, és múltban történtek szerint. A számokkal kapcsolatban, pedig azt kell tudni, hogy az arám, vagy héber nyelvben a betűkhöz tartoztak hozzárendelt számok is. Például a 666, lehet Néro császár is. Valamint a „bűnös város” Róma. Rengetek allegóriával tűzdelve, maga a műfaj nagyon szép, de számunkra már ismeretlen, és nem tudjuk értelmezni, ezért félelmet okoz az emberekben, pedig alapvetően az első keresztény üldözésekről szól, és az akkori hívők hitének megerősítésére készült.

Megfigyelésem szerint, mind a keleti, mind a nyugati ember megkapta a lehetőséget arra, hogy boldogan és kiegyensúlyozottan élhetne saját személyiségében, környezetében, társadalmában.

A nyugatiaknak ráadásul készen nyújtották át ezt a tudást, ajándékként, de ők nem éltek vele, sőt visszafogták és tiltották ezeket a megnyilvánulásokat, ezért kicsúszott a kezükből.

A keletiek kitartóan gyakorolták, ezért ez a tudás az övék, és most igyekeznek segítségünkre lenni, mert látják, hogy a nyugatiak hogyan rohannak vesztük felé.

Keleten Buddha, nyugaton Jézus tanította a népet, hogyan kellene élni és gyógyulni. Keleten a Megvilágosodás, nyugaton a Szentlélek adománya adatott meg az emberiségnek. Mindkettő a test és a lélek egyensúlyáról, egészségéről, öröméről és boldogságáról beszél.

Ez már az energetika világa.

Az energetikai ismeretek egyre tágabb formában kerülnek bele a köztudatba. Az USA-ba előbb kerültek be a keleti gondolatok, hindu és buddhista tanok, mint hozzánk európaiakhoz. Mi egy kicsit konzervatívabbak is vagyunk ezekkel kapcsolatban. A Magyarok történelme, pedig arról tanúskodik, hogy e nép, bármikor szabad szelleművé akart válni, vagy az maradni, nem kerülhette el soha ennek fizikális vagy törvényes formában való elnyomatását, de ennek ellenére „az ősi vér nem válik vízzé”. Nemcsak a hajlamaink, de képességeink is megmaradtak a szellemi dolgokra való ráérzésre, és befogadására. Már a középkorban is megmutatkozik ennek jele, a sok szentté vált magyar ősök felsorolásakor, de amilyen kis nép vagyunk, arányosításban a többi népekhez képest, túl sok tudóst, és túl sok kiemelkedő olympikont, és különleges gondolkodókat adtunk már a világnak, akár hazánkban, akár külhonban jelent meg ez a képességük.

Az energetikai ismeretek, melyek Indián, Kínán, Japánon keresztül jutottak el hozzánk, nem sokban különböznek a régi magyar sámán tanoktól, vagy a jelenlegi hitünk szerinti, Szentlélek, gyógyító erejétől. A vallási filozófia, a hittételek különbözősége szerinti megközelítésük, és a kivitelezésük között van csak különbség. Mindig a legletisztultabb változat a legértékesebb. De mint az életben, a világban élést is tanulnunk kell kicsi korunktól kezdve, így ezeknek a képességeknek a kibontakoztatását is csak tanulás, és gyakorlás útján vagyunk képesek elérni. Vannak különleges céllal kiválasztott emberek közöttünk, akik, ha nem törekednek, akkor is megkapják ezeket a képességeket, hogy a világ, vagy népük formálására fordítsák tudásukat.

Az energetikai rendszerek közül, a legismertebb hazánkban az akupresszúra, és az akupunktúra, valamint a szintén ezen alapuló kineziológia, és a különböző torna, jóga és masszázsrendszerek, csontkovácsolás, és kiropraktika. Ezek a tevékenységek, gyógyítások, a testben felborult három rendszer, a test, az érzések világa, és a gondolatok világa közötti egyensúly megteremtésére törekszik. Ezek hatással vannak a lélek világára, mely, pedig egyrészről visszafelé hat a test felé, másrészről érinti, és összeköti az emberi részt, a szellemi világ rálátására is. Amikor arról beszéltünk, hogy a gyermeknek van egy saját világa, akkor részben, ezt érinthetjük meg, mert a gyermek még egészséges energetikai rendszerrel, képes belelátni az őt érintő, felső szellemi világba. De mivel még nem teljesen tudatos lény, ezt nem képes kifejezni, és nem képes felfogni sem, hogy mi miért nem értjük és látjuk ezt a világot. És mivel a gyermek egyre fizikálisabb formát ölt ebben a világban, növekszik magasságban és súlyban, el is tűnik előle, és bezárul előle ez a világ. Mire felnövünk, már mi magunk, nem is emlékszünk erre, mert ez a jelenség még a tudatra ébredés előtti időszakra vonatkozik.

Figyeljük meg a pici gyermekeket, hogyan cselekszenek, ha idegen akarja őket az ölébe vonni. Nem az idegen arcát nézik, hanem mellette, vagy mögötte valamit. A látottak alapján döntik el, hogy engedik-e magukhoz ezt a személyt, vagy elutasítják, és ez utóbbi esetben sírni kezdenek, és az anyához visszakerülnek. Az anya biológiai és egyéb rezgései nyújtják számára a biztonságot. Ezzel már ki is fejeztem, hogy az energetika világa, nem látható rezgésekből, fizikai impulzusokból áll. Feszültségei műszerekkel mérhetők, és minden élő létezőnek van ilyen energiája, akár akarja, akár nem. Aki ilyen energiával nem rendelkezik, az halott, és nem cirkulál benne már semmi sem. Még a tárgyaknak és a fémeknek is vannak sugárzásai. A halál állapotától kezdve, a testünk csak ilyen alacsonyabb hullámokkal rendelkezik már. Egy anyag. És hogy hová került belőle az energia? Erre csak azt mondhatom, mindenkinek hite szerint. Valaki Teremtőjével egyesül, valaki, pedig úgy tartja, hogy szétszóródik az Univerzumban, és ő maga, mint Univerzális Tudat létezik tovább. Nem szellemként, csak energiaként.

Tehát ha valamilyen betegség környékez bennünket, vagy már meg is betegedtünk, „mankóként”, és kiegészítő kezelésként, akár gyermekek esetében is, forduljunk ilyen jellegű kezelés igénybevételéhez is. A gyermekek nem szeretik a tűket, akkor sem, ha nem okoz fájdalmat. Tudnunk kell, hogy az ukupunktura pontok sosem találhatók ideg közepén, ezért nem fájdalmasak, csak ideiglenes kényelmetlenséget idéznek elő a tűk behelyezései, a bőr fájdalomérzékelő receptorain átmenve. Ezeket a kezeléseket inkább csak nagyobb gyermekek és felnőttek esetén alkalmaztassuk, hacsak, a kis gyermeknek, nincs életveszélyes betegsége, mert akkor indokolt az ukupunktúra igénybevétele nála is. A kineziológia és az akupresszúra, a kiropraktika, valamint a torna, a jóga, és a masszázsok mind a testi, mind a lelki megbetegedések esetén nagyon ajánlottak.

Abban az esetben, ha életünk problémája olyan mély tudatszint alatt található, amire nem akarunk hipnózist alkalmaztatni, akkor okvetlenül kineziológust keressünk fel. A problémás gyermekek esetén is nagyon ajánlott igénybe venni ezt a magánszolgáltatást. Ez egy különleges feszültségoldó, és megoldást elősegítő gyógymód.

Ezek a gyógyító eljárások ismertebbek már, sőt sokan hallottak, vagy igénybe is vettek már, energiával gyógyítást is. Ennek is különböző fajtái vannak. A sima energiaadástól, kézen való átáramoltatáson keresztül, egészen a szellemgyógyászatig, és a spirituális gyógyításig. Ezek közül az utóbbi kettő, már a megsérült szellemi testekre is kihat, és így befolyásolja a test felé, lefelé irányuló energia áramlását, és így elősegíti a test gyógyulását. Ezeknek külön szakirodalmuk, és oktatásuk van. Magyarországon még ilyen képzést nem ismernek el, de a gyógyítók közül, sokan képesek ezekre, mivel egyben ez azonos, a Szentlélek által ismert gyógyítással is, ami köztudottan mind a testet, mind a lelket gyógyítja, és az egyik legtisztább energetikai gyógyítási rendszer.

Itt még mindig csak ott tartunk, és bizony keményen, hogy a külső segítségre támaszkodunk, annak érdekében, hogy valaki betegségünket hozza helyre. De ennél egy kicsit többet kell tennünk, hogy egészségünket visszanyerhessük, önmagunk és környezetünk örömére.

 

Mint ahogyan a tanító is csak lehetőséget nyújt számunkra a tudás megszerzéséhez, de azt nem tudja belénk tölteni, azt nekünk kell megtanulnunk, így az orvos, és egyéb természetgyógyász is, csak lehetőséget ad, arra hogy rendezzük sorainkat, és helyrehozhassuk szervezetünk elromlott állapotát. De, mint ahogy már szó volt róla, - 50%-ban saját magunk is felelősek vagyunk betegségünk állapotáért, mert nem szerettük önmagunkat, és ez feszültségforrást hozott létre a testünkben és a lelkünkben, - így a betegségből való gyógyulásunkhoz is, legalább 50%-ban magunk is hozzá kell, hogy járuljunk.

A betegség fele mi magunk vagyunk, azzal, hogy nem követtük akárcsak az emberi logika, a megérzés, vagy a természet törvényét. Aki ezekre a mondatokra most rázza a fejét, és megbotránkozik rajta, az sokat hazudik magának.

Amikor az orvos megállapítja, hogy vérző, sebes gyomorfekélyünk van, ad rá gyógyszert, és igyekszik minden tanáccsal ellátni bennünket, hogy hogyan járjunk el étkezésünkben, életvitelünkben, hogy meggyógyulhassunk. Általában kihangsúlyozzák, hogy nyugodt életmódot folytassunk, ne idegeskedjünk. Tehát az orvos is tudja, hogy a gyomorfekélyünk, életvitelünk nem helyes következménye. Ideg alapon van – szokták mondani. És miért is vagyunk idegesek? Miért is engedjük meg magunknak, hogy környezetünk, vagy mi magunk a plafonig képes felhúzni idegrendszerünket? Mert mi engedjük, hogy elnyomjon a környezet, vagy mi saját magunkat. Senki más. Itt most nem a rabszolgaság korát éljük. De érdekes, hogy a rabszolgák nem voltak gyomorfekélyesek. Tudomásul vették, hogy testük másé, de lelkük önmaguké, és eszerint rendelkeztek felette. Tehát miért nem szeretem önmagam, és ezáltal megengedem, hogy mások rendelkezzenek a lelkem felett, vagy önvalóm, és testem felett? Mindenkinek vannak kötelezettségei ezen a világon, de ezekről, ahogyan gondolkodunk, aszerint fog hatni egészségünkre is.

Amikor shiatsu-t (ejtsd siacu= egy kimozgatásokkal, és feszítő, lazító mozdulatokkal egybekötött masszírozási mód) tanultam egy mesternél a következő történetet mesélte el:

Volt egy asszony, aki nem jött ki anyósával, ezért felkereste az erdőben élő mindent tudó embert, és kért tőle egy szert, hogy elveszejtse anyósát. Az ember másnapra meg is ígérte, hogy kész lesz a szer, jöjjön el érte. Másnap az asszony elment, és elcserélte ajándékért a kis flaskát melyben a szer volt. A tudós ember a következőket mondta. Minden egymás utáni hét napon keresztül, kend meg ezzel a szerrel anyósodat, és jól simogasd bele a bőrébe és a testébe. Az asszony hazament és így cselekedett egymás utáni három napon keresztül. Az anyósa és ő közötte egy bizonyos szimpátia és szeretet kezdett kialakulni. Az asszony kezdte megérteni anyósa fájdalmai miatt létrejött rossz kedvét, és részvét és szeretet töltötte el őt anyósával szemben. Anyósa, pedig megszerette az áldozatra kész menyét. A harmadik nap utáni hajnalban az asszony kirohant az erdőbe, felverte a tudós embert álmából, és hadarva könyörgött neki, hogy fordítsák vissza a dolgot, meg ne halljon az anyósa, mert kedves lett számára. A tudós ember nyugodtan válaszolt. Tudtam, hogy vissza fogsz jönni, már vártalak. A kenetben nincs semmi méreg, gyógyír van benne a fájdalmak csökkentésére, hogy így anyósod a fájdalomtól megszabadulva önmagát mutathassa meg előtted. Ott van még két flaska, vidd és menj békével. A köztünk történteket, pedig senkinek nem kell megtudnia.

Ennek az asszonynak megváltoztak a gondolatai anyósával szemben, már nem kötelességgé, hanem szeretetté vált anyósa gondozása. Így nem kellett a gyilkosság bűnébe se esnie, és ezáltal megváltotta a lelkét is, és hogy ne gyötörje majd egész életén keresztül az a félelem, hogy kitudódik a titka. Ezáltal megváltotta a teste egészségét is, egy életre, és boldogan élhetett. Ez csak egy példa a sok közül.

 

Amint már egyszer leírtam a gyermek nem beteg, de mégis beteg részénél, a gondolkodás befolyásolja a betegség kialakulását. A tudás és a szembenézés valamivel, pedig elősegíti a megoldást, hogy feloldjuk ezt a rendszert, és ez által segítsük elő a gondolat következményeként létrejött betegség gyógyulását. Több mint valószínű, hogy a betegséget előidéző gondolat valahol elferdült, vagy nem teljes, vagy nem a jelenlegi tudásunknak megfelelő. Lehet korlátozott, ami aztán minket is lekorlátol, és a magunkról alkotott képet is.

Azt mondják „a tudás, hatalom”. Tudásunk alapján alakulnak ki hiedelemrendszereink, hitünk is. Ha tudásunk részleges, akkor nincs meg a teljes rálátási képességünk sem a dolgokra, ezért gondolataink, vagy cselekedeteink mindig ugyanoda lyukadnak ki. Egy bizonyos „körbe” kerülünk a gondolatok világában, és nem találjuk belőle a kiutat, mert tanult gondolatainkhoz ragaszkodunk, és emiatt az, ennek gátat vet. Ezt a gátat kell feloldani, és rendezni gondolatainkat, hogy megtaláljuk a kiutat ebből a rendszerből, ezáltal megtaláljuk a kiutat testi vagy lelki, vagy környezeti kötöttségeinkből is, mert csak ez a „kis gát” választ el minket önmagunktól. És aki önmagában van, az örül, és boldog. És aki boldog, az egyre egészségesebbé válik, és képes meggyógyítani önmagát, és képes meggyógyulni is.

Az mondtam, írtam feljebb, hogy „Ugyanez játszódik le, a felnőttek súlyos megbetegedését előidéző, vagy krónikus megbetegedései esetén is, azzal a különbséggel, hogy a felnőttek tudatosak, és ha megfogalmazzák problémáikat, és szembenéznek azzal, és megoldják azokat, akkor egészségük is helyreállhat, mivel ki tudtak törni, ebből az ördögi körből. Míg a gyermek erre még képtelen, hisz egész élete még mások kezétől és jóindulatától függ.” Ezt úgy értem, hogy a felnőtt ember, önmagáról való gondolatait maga irányíthatja, és amit gondol magáról, azzá válhat. Már nem a szülő szemével nézi önmagát, hanem saját szemével, így változtathat önmaga látásán is, és a világról alkotott elképzelésén is.

Ha én, a körülöttem álló világot úgy látom, hogy az gonosz velem szemben, a világ kifejezetten azzá is válik, és csak a gonoszságot és rosszindulatát nyújtja felém, mert csak ezt akarom észrevenni belőle. Minden érzékemet ennek felismerésére irányítom, ezért egyedül csak ezt veszem észre belőle.

Míg ha azt mondom, hogy a világ egy „csoda”, egy kis idő után arra leszek figyelmes, hogy csak érdekes, és csodálatos dolgok történnek velem, és a környezetemmel.

Pedig ez csak egy gondolat. De milyen érdekes gondolat. Most sokan azt mondják Önök közül, hogy buta, és oktalan az ilyen ember, mert ez a gondolkodás nem reális. Én ezt nem is állítottam. De képzeljék el, hogy ettől függetlenül, ez tényleg így működik. Nem azt mondom, hogy az ilyen embert a környezete „nem vágja át”, vagy nem használja ki, de ha erre rájön, hogyan kezelje ezt, attól kezdve már nem okoz majd problémát neki ennek kiküszöbölése sem. De az is lehet, hogy nem akar ilyen pici dologgal foglalkozni, mert neki ez a lelkivilág tetszik, és így akar ebben a világban élni. Ezzel a hittel, és ezzel a látásmóddal. Megbánt ezzel valakit? Vagy ráerőszakol ez által valakire valamit? Sérti valamelyik embertársa érdekeit? Úgy gondolom, hogy akarattal nem. Csak az emberek szemében egy kicsit furcsává válik, egy kicsit „flugos”. Gyakorlatilag az összes keresztény embernek egy kicsit flugosnak kellene lennie. De akkor tulajdonképpen az összes embernek, az ateistákon kívül, ilyenné kellene válnia. Akkor, pedig a különbözőség, a kisebbségi ateistákra mondaná ki a flugos jelzőt, mivel a statisztikák szerint Magyarország lakosságának több mint 60%-a vallja magát valamilyen keresztény vallás hívőjének. Ugyanez a szám Amerikában 98%. De ebbe most ne menjünk bele.

Van még egy nagyon érdekes része ennek a dolognak, az önszeretet és öngyógyítás. Amint képesek voltunk megbetegíteni önmagunkat, úgy képesek vagyunk arra is, hogy ugyanilyen módón gyógyulásunkat is elősegítsük. Akár végérvényes gyógyulást is létrehozhatunk önmagunk és külső segítség együttes igénybevételével, olyan betegségekből is, melyeket jelenleg gyógyíthatatlannak minősítenek a nyugati orvostudomány ismeretei alapján.

Főleg az USA-ban folytak, de Oroszországban, és Magyarországon is folytak már olyan kísérletek, melyek egyértelműen bemutatják, hogy az emberi elme, képes hatni tárgyakra, élő vagy élettelen dolgokra, akár élő szövetekre is.

Elménkkel befolyásolhatjuk, még a fizikai eredményeket is, és ettől kezdve semmilyen statisztikai átlag és alátámasztó teszt nem valós. Mert annyira szeretnénk, hogy igazunk legyen, és a teszt alátámassza az általunk létrehozott dolgot, vagy eredményt, hogy azt akarjuk, - és hisszük is, - hogy az valós legyen, és ezáltal ez kihat, az elvárandó eredményre is. Ha az eredmény 56%-os, akkor már csak e felé kutatunk tovább, nem vetjük el. Amúgy is sajnáljuk az erre a dologra már belefektetett időt és pénzt. Ezért drukkolunk, hogy az elméletünket a létrehozott dolog tesztelése alátámassza. És lám, nekem van igazam, mert a megfelelő mutató emelkedik fel, ami alátámasztja az elméletemet. De, ha ezt a tesztet egy kívülálló végzi, aki azt sem tudja, hogy mi-fán terem a dolog lényege, csak azt mondják el neki, hogy ide tegyen három cseppet ebből, abból meg utána 5 perc múlva öt cseppet, és ezt ő elvégzi, kiderül, hogy eredményünk helytelen, és nem támasztja alá az elméletünket. No akkor hová is lett a valós, és reális világ?

Ennek a folyamatnak a felismerése, oly mértékben megrendítette az emberi realitásba és a világ törvényszerűségeibe vetett tudósok hitét, hogy sokan ennek létét, mélységesen tagadják is, és igyekeznek eltitkolni a nép elől, nehogy tudomást szerezzenek róla, és emiatt nehogy pánik keletkezzen az emberek között. Ezért, cirka 80 éve apránként adagolják az emberiségnek ezt a felismerést, hogy hozzá szokhasson a tudatuk. Mert ennek lényege, hogy az utóbbi 500 évben felépített, eddigi világnézetünk, alapjaiban rendülne meg, mert már semmi nem az, aminek látszik. Pont úgy, ahogy Galilei törvénye, vagy az evolúciós elmélet törvénye nem igaz. Ezt Einstein be is bizonyította relativitás elméleteivel. Akiről pedig illik tudni, hogy egy kicsit flugos, de óriási elme volt. (Sőt, azóta, már azt is kell tudnunk, hogy az ő elmélete sem alkalmazható minden fizikai törvényszerűségre.)

És ha már a teszteknél tartunk, ezt az igazságot felfedték három különbözően gondolkodó embercsoport előtt. Letesztelték őket. A tudósok, gondolkodók, filozófusok csoportja nem hitte el, vagy vitára késztette őket, és boncolgatni kezdték az eredményeket. A vallásos emberek csoportja, tudomásul vette, és örömmel konstatálta, hogy ők ezt kezdettől fogva tudták, hisz Istennek semmi nem lehetetlen, és az ő világról alkotott képükbe ez teljesen beleillik. Hisz a hit, hegyeket is mozgathatna. Az átlagemberek csoportjából sokan fel sem fogták, hogy miről van szó, másik felük, pedig pánikba esett, hogy akkor hol van az igazság, és ezentúl akkor mit, és milyen mértékben lehet elhinni bárkinek is.

Ha az emberi elme ilyen mértékben képes befolyásolni az eredményeket, akkor már csak egy hajszál választja el az embert attól a felismeréstől, hogy elméjét, és önteremtő képességét felhasználja saját öngyógyítására is, vagy életkörülményeinek javítására is.

Az egyik kis megfogalmazásom szerint élve, „Ahová tudatod helyezed, szíved is, lelked is odateszed.” Van egy másik megközelítés is, miszerint „ahol a kincsed, ott a szíved is” (Mt.6,21)

Menjünk megint vissza a pici kisgyermekekhez!

Az ágyuk fölé, vagy az oldalára helyezünk valamit, és ezt a tárgyat fél-egy évig tanulmányozzák, de olyan teljes odaadással és körültekintéssel, hogy elámul rajta az ember. Mindene azzal az egy függővel van elfoglalva. Egész lénye. Nézi, majd megfogja, majd megízleli, majd gyűri, később, ha nagyobb lesz, szét is szereli. Ezek az első tárgyak a legtartósabbak a gyermek életében, ezután a többi már hamar „gallyra megy”. Ez az elmélyült cselekedetsor, végig kísér bennünket egész életünkön át. Amire figyelünk, azt körültekintéssel végezzük, és amit teszünk, az leköti figyelmünket. A két dolog, megközelítési mód, tulajdonképpen azonos, és egyenlő végeredményt hoz létre. Viccesen szokták is mondani, hogy ne csak a szívedet és a lelkedet tedd bele a levesbe, hanem a húst és a sót is.

 

Tehát a figyelem, és az, ami leköti a figyelmünket végigkísér bennünket, egész életen át. Ugyanilyen megközelítés az elme útja, és az érzelmek útja is. Ez utóbbi esetén, mind a kettőben előfordul a munka útja, ami egyenlő a figyelemmel és figyelmünk tárgyával. De van olyan eset is, amikor valaki csak egyszerű megállapítással, eldönti, hogy ami van, az legyen, és ami lehetne, az létezzen is. Ilyenkor, pedig a hit útjáról beszélünk.

Már említettem, hogy a mostani ember, már szellemileg teljesen tudatos lénynek számít, de még nem lelki, vagy lélek ember. Úgy gondolom, hogy akik most itt jelen vannak, vagy olvassák ezt a kivonatot, azért teszik ezt, hogy valamilyen tudáshoz, vagy tapasztalathoz jussanak. Ez is alátámaszthatja, hogy az érdeklődés a szellemi termékek iránt egyre erősödik. Hosszú, bonyolult, és viszontagságos utat járt meg az emberiség ezért a felemelkedésért, pedig tehette volna egy kicsit felgyorsítottabb szinten is, hisz minden lehetősége megvolt rá. De az emberiség a lassúbb utat választotta. Hát örüljünk bekövetkeztének, és használjuk is ki, az általa nyújtott előnyöket.

 

Ismétlésként leírom még egyszer ezt a pár mondatot, „Mert annyira szeretnénk, hogy igazunk legyen, és a teszt alátámassza az általunk létrehozott dolgot, vagy eredményt, hogy azt akarjuk, és hisszük is, hogy az valós, és ez kihat az elvárandó eredményre is.” Ez a legfontosabb mondanivalója az öngyógyításnak.

Ahogy tudat nélkül létrehoztuk betegségünket, azt tudatossá téve, semlegesíthetjük is. Létrehoztunk valamit, amiről nem tudjuk, hogyan teremtettük meg, de létezik. Ha tudjuk, hogy létezik, akkor már a valós és a tudatos világba került. Már nem rejtett, nem tudat nélküli. És amit látunk és tudunk, azzal bánni is képesek vagyunk. Ami van, az már nem tarthat minket a félelem fogságában, mert azt le lehet győzni. Amiről nem tudunk, ami nem eleveníthető meg, az a félelmünk tárgya. Ha nem akarjuk tudni és hinni a létezését, attól az még ott van. Már megállapították a bajunkat, és ha nem akarunk ezzel szembenézni, akkor is tovább pusztít minket, még több bajt és fájdalmat okozva nekünk, és szeretteinknek. Tönkreteszi az életünket, a lelkünket. Tehát „a teszt alátámasztotta az általunk létrehozott dolgot, vagy eredményt”, pedig ebben az esetben lehet, hogy igazán nem is akartuk, „hogy igazunk legyen”.

Most egy kicsit keverjük össze a megállapítás sorrendjét, és így megtaláljuk, hogyan gyógyítsuk meg önmagunkat.

„Szeretnénk, hogy ez ne legyen valós”. No, ez a helytelen gondolat, hisz már létezik a baj. Ezzel csak el szeretnénk bújni, előle. „Higgyük is el, hogy az valós”, mert ami valós, azzal már tudunk bánni.

Nézzünk szembe vele. Ő ott van.

 

Milyen?

Milyen érzés vele együtt lüktetve élni?

Milyen alakú? Milyen nagyságú? Milyen színű? Milyen szagú? Milyen állagú? – ez a betegség.

Mi hozhatta létre? Melyik cselekedetünk, gondolatunk segítette elő a létrejöttét?

 

Ezek már megtörtént dolgok, ezen már változtatni nem tudunk, de hatásait most is feloldhatjuk. Gondoljunk arra az időre, úgy, hogy nem tehettünk az akkori tudásunkkal másképp. És érezzünk az akkori énünkkel szemben könyörületet, és szeressük őt. Szeressük azt a régi önmagunkat, aki miatt most nagyon beteggé váltunk. Ne haragudjunk rá, és ne haragudjunk környezetünkre sem, amiért ezt hozta ki belőlünk. Ők sem tehettek mást, hisz tudásuk részleges volt.

Ha pedig előre megfontoltan akartak nekünk rosszat tenni? Akkor, pedig, mint ellenségünket közelítsük meg, és így szeressük őket. Bocsássunk meg nekik is, és önmagunknak is. Valamint ne feledjük, hogy az már a múlt, megtörtént, és ettől kezdve, már én uralom azt a volt élményt, vagy cselekedetet, történést is. Az én hatalmamban van annak feloldása, eltüntetése az életemből.

Gyakoroljuk mindennap, napjában többször is a megbocsátás útját, ahányszor csak eszünkbe jut, mit vétettek ellenünk, vagy vétettünk magunk ellen.

 

Miután már tudomásul vettük, és megelevenítettük a betegséget a tudatos világban, akár felvételről, akár lerajzolva, akár magunk elé idézve a képét, mondjunk rá nemet. „Azt akarom, hogy tűnj el, senkim sem vagy, és nincs jogod belőlem élni. Már szabad vagyok a múlttól, én uralkodom rajta. Én formálom és uralom jelenemet. Te eltűnsz, és én egészséges vagyok.”

Nagyon vigyázzunk a megfogalmazásra. Ne tagadjuk, hanem inkább utasítsuk el magunktól a betegséget, határozott kijelentő, vagy felszólító mondatok segítségével. Az elme egy nagyon furcsán működő dolog, ha azt mondjuk „nem szeretlek”, az elme az igei részre fog koncentrálni, és számára ez a kijelentés így szól, hogy „szeretlek”. Az elküldött, rossz szerető is így gondolja, ezért nem hagy békét nekünk. Csak a jó megfogalmazások által érhetjük el, hogy a betegség ne jusson tőlünk életenergiához. Ezt a megerősítést napjában többször olvassuk fel magunknak, tegyük olyan helyre, ahol napjában többször rávetül a szemünk, és mondjuk ki hangosan.

Most rajzoljuk, vagy képzeljük el magunk előtt, hogy a bajunk, a betegségünk kisebbedik, vagy oszlik, tűnik a szervezetünkből.

Most milyenné vált?

Milyen érzés fog el bennünket?

Most milyen alakú? Milyen nagyságú? Milyen színű? Milyen szagú? Milyen állagú? – ez a betegség.

 

Mostantól minden egyes szava legyen igaz a megállapításnak, hogy

„Kisebb vagy, és eltűnsz az életemből, és én örülök ennek, és boldog vagyok, és egészséges”.

És járjunk el az eredeti mondatunk alapján, hogy „mert annyira szeretnénk, hogy igazunk legyen, és a teszt alátámassza az általunk létrehozott dolgot, vagy eredményt, hogy azt akarjuk, és hisszük is, hogy az valós”.

Tehát, „akarjuk, és higgyük is” el, hogy az valóságosan is átlényegül és gyógyul, és így apránként haladva „ez kihat, az elvárandó eredményre is”.

Ezt az „egyre kisebb”, vagy „egyre jobban megszűnik” eljárást, ismételjük meg több alkalommal, amíg el nem érjük gyógyulásunkat.

 

Amerikában, több ilyen típusú, öngyógyító csoportos terápiát vezetnek a betegek részére, betegségenként, vagy életkörülményenként szétválasztva a betegeket. Tornagyakorlatokkal és meditációs gyakorlatokkal kötik össze őket, melyek a gyógyulást még jobban elősegítik. Fény és hangterápiát is alkalmaznak hozzá. Sokan vesznek igénybe akupunktúra, akupresszúra, biorezisztens, és energetikai kezeléseket is.

 

Szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy az orvos, és a természetgyógyász csak segítséget nyújthat önmagunk gyógyításához, és az ő segítségükkel mi magunk hozhatjuk csak létre a gyógyulásunkat, mivel mi ismerjük legjobban azt a tényt, hogy életünk hogyan alakult születésünk első pillanatától kezdve. Ezért ezt csak mi magunk javíthatjuk ki, változtathatjuk meg. Mi magunk vagyunk felelősek önmagunkért, ezt nem ruházhatjuk át senkire, bármennyire is szeretnénk. Amennyiben nem teszünk egészségünk érdekében semmit, saját magunk írjuk alá halálos ítéletünket, és ezen erőszakkal sem tud változtatni senki más, csak szintén magunk. Nem tehetünk senkinek szemrehányást semmiért az életben, mivel mi magunk is benne voltunk a cselekményekben, kivéve azt az esetet, amikor a rászoruló gyermekkel szemben követnek el bűnös cselekményeket, akár teste, akár lelke, akár értelme megnyomorításával.

De ha már valaki felnőtt, annak el kell jutnia arra a szintre, hogy felelősséggel vállalja fel tetteit, és meg nem tett cselekedeteit is. És amik csak úgy megtörténnek az emberrel, valamilyen bűneset, vagy tragikus dolog által, azok mögött is megtalálható valamilyen összefüggés a felelősségünkkel kapcsolatban. Ha ezekben a történtekben mi magunk nem találunk végképp ilyet, akkor is fel kell oldanunk az általuk létrejött, vagy okozott következményeket, a testi vagy lelki betegségeket. Ilyenkor vehetjük igénybe a pszichológusok, a kineziológusok, és a spirituális gyógyítók segítségét is. A vallásos embernek ez a lelkivezetője, papja, a jóginak, pedig a mestere.

Környezetünkben sok kis, és nagymester is létezik, akikhez fordulunk, csak sokszor nem tudjuk, hogy miért tőle kérünk tanácsot. Ezek a „rejtett mesterek”, akik csendben élnek, de hétköznapi bölcsességükkel segítik környezetüket. A velük való beszélgetések után sokszor érezzük, hogy most valamit kaptunk tőlük, de nem tudjuk megfogalmazni, hogy mit. Talán egy gondolatot, vagy egy érzést, vagy a továbbhaladásunkhoz szükséges reményt.

 

Van még egy kérdés, amit fel kell vetnünk!

Honnan gondoljuk, hogy halhatatlan a testünk? Mert halálunk percéig, nem veszünk róla tudomást, vagy nem akarunk tudomást szerezni arról, hogy ez nem így van. Halhatatlan lélekről már hallottunk, de sima emberi halhatatlan testről még nem. De mi mégis úgy élünk, és azt gondoljuk, hogy ez a test mindig is élni fog.

„Majd csak holnaptól” akarjuk rendbe tenni földi dolgainkat, majd „csak holnaptól” akarjuk meglátni azokat a cselekedeteket, amiket nem jól tettünk az életünkben, mert azt hisszük, akkor nem keres meg bennünk a „halál angyala’. De ezt nem tudjuk a végtelenségig húzni. „A bölcső mellett, mindig ott van a koporsó is” – mondja nagyon találóan a közmondás.

Földi testünk behatárolt ideig képes csak működni. Ha szépen bántunk vele, akár 90-110 évet is élhetünk. Ha bántottuk, vagy túlhajszoltuk, akkor lehet, hogy csak 40-50 évet számlálhatunk benne élve. A hindu jógik szerint születésünk pillanatában megkaptuk az útravalók között az egy életre szóló szívverések és lélegzetek számát. Mi „nyugatiak” könnyen beszélünk a halálról és az egészségről, mert vannak gyógyszereink, amik tovább éltetnek minket, és vannak műszereink, amikkel levegőt és szíverősítőt (pészméker) hozhatunk létre, ha belénk ültetik azokat. Sőt új szerveket is kaphatunk, ha már tönkretettük a sajátunkat. Ezek az eljárások viszont nemsokára, nem lesznek ingyenesek, mint más országokban sem azok. Dédszüleink még tudták, hogy nem lehetnek öreg korukban sem betegek, és terhére a családnak. A mostani 40 éves korosztály gondolkodjon el, ezen egy kicsit.

Most sokan azt mondják, könnyű a hinduknak, nem dolgoznak. Az csak úgy látszik, és csak mi akarjuk így látni őket. Az ő éghajlatuk szerint a munkanap hajnal 3 órakor kezdődik és reggel 9-ig tart. Utána már nincs a munkavégzéshez megfelelő levegőmennyiség a légtérben. Este 5 órától 9-10 óráig szintén a dolog órái jönnek el. Tehát ők is dolgoznak, de olyan időben, amikor a buta turista éppen nincs fönt, viszont 60 C° fokos melegben járkál a városban és nézelődik, amikor a hindu nem tesz semmit, simán csak azért, mert életben akar maradni. A buta turista azonban ott esik össze a téren, amit az előbb még bírált, és rászorul erre a naplopó hindura.

A hindu felfogása szerint ezt a történést, a turista saját maga hozta létre önmagának, ez most az ő sorsának, karmájának része, ezért nem biztos, hogy segítségére fog sietni az idegennek. Mert a hindu hit szerint, az emberek karmájába nem szabad beleavatkozni, mert az egyben az ő tanulnivalója az életben, s ha azt megérti, akkor feljebb jut a Teremtőjéhez. Tehát, ha beleavatkozik a cselekménysorba, akkor megakadályozza a turistát, abban, hogy levonja a tanúságot tettének következményével kapcsolatban, és megakadályozza abban, hogy megtanulja a leckét, ezáltal ez elválaszthatja őt istenétől. Erre, pedig a hindu embernek nincsen joga.

A hindu azért fog segíteni a turistának, ha segít, mert tudja, hogy a turista máshogy gondolkodik, és nem ismeri ezt az életigazságot. Ezért megkönyörül rajta, és behúzza őt az árnyékba, de a továbbiakban nem segíti, és nem pátyolgatja, hacsak, nem azért, mert üzletet köt vele. Pár forintnak megfelelő összegért, visszakíséri hoteljába, és szerez neki iható vizet is. De ez már üzlet, és nem a karmába való beleszólás. Mivel a turista megtanulta a leckét, és megoldja saját sorsát, a pénze segítségével.

A keleti népek, ezért fordultak önmaguk megélése felé, hogy önmagukat felemelhessék istenük elé. Az isteni természetet önmagukon keresztül közelítik meg, és ezt nagyon őszinte, szinte drasztikus módon teszik.

A nyugati ember, a megvilágosultságát, istenén keresztül, tehát kívülről jövő dolognak véli, és várja, hogy megkapja a Szentlelket ajándékba. A nyugati ember panaszkodik, ha ez nem történik meg, de közben elfelejti kinyitni a kapukat, mely alapfeltétele az ajándék bejutásának a tulajdonába, a testébe. Sem munkájával, sem elméjével nem követi az ehhez vezető utat. És ha meg is kapja, sokszor azt sem akarja tudomás venni, gondot okoz neki annak megtartása, nem akarja megtartani, ezáltal az visszaszáll arra, aki nyújtotta neki ezt az adományt. Így sokszor az emberiség önmagát semmizi ki a jóból.

 

Ha körülnézünk a világban, földrészek szerint, rájöhetnénk magunk is, hogy körülöttünk, mindenhol a szélsőségek, és rettenetek világa létezik. Európa, most a legkiegyensúlyozottabb, és legvédettebb földrész a világon. Mi már túljutottunk hatalmi harcainkon, és önmagunk fitogtatásán is. Mi magyarok, ennek az Európának voltunk előbb támadói, majd kemény védelmezői a keleti határnál, mégis valahogy mindig elrontottunk valamit. Valahogy mindig úgy sikerült, hogy nem tudtunk jól dönteni a fontos dolgokban, és ezért mindig a rossz oldalon lyukadtunk ki, ami pont az ellenkezőjét hozta létre eredeti tervünknek. Ha végignézzük történelmünket, rájöhetünk magunk is, mit féltettünk mindig. Ideszorult kis népünk létét, a fennmaradás lehetőségét. Vándorlásaink és itt élésünk alatt, mindenféle néppel keveredtünk, és különböző hallgatólagos, vagy írott megegyezéseket kötöttünk. Itt mindenki „magyar”, aki annak vallja magát, mindegy milyen vérösszetétel folyik ereiben. A „magyar” szó, különben is, sok embert, különböző törzsek népeit magában foglaló gyűjtőfogalom. Tehát egyrészről jó, hogy keveredtünk, mert így képesek voltunk fajunk megfrissítésére, de rossz, hogy ezért állandó félelemben élt a népünk, hogy elveszíti önmaga lényegét. Ez a félelem rossz döntéseket vonzott magához, ami tényleg a nép területének és lélekszámának csökkenését eredményezte.

Mindig arra lettünk kényszerítve, hogy saját érdekeink által, a felettünk lévők érdekeit is védjük, és ha ezt megtettük, azért sem kaptunk köszönetet. Kihasználtnak éreztük magunkat, és részben ez igaz is volt. Ezért elkeseredésünkben ugyanígy jártunk el, a hozzánk, és alánk kapcsolt népekkel szemben, ahogy velünk a fölöttünk uralkodók cselekedtek, ahelyett, hogy irgalommal felemeltük volta őket önmagunkhoz, és így kivívtuk volna megbecsülésüket.

Most megint kaptunk egy lehetőséget, hogy megmutassuk, kik vagyunk. Ne fogadjuk el, hogy megint mások után kell kullognunk. Nemcsak magunknak, egyenként kell eljutnunk a felnőtté válás gondolatához, hanem egész népünknek is. Ami felé haladunk az legyen akaratunk szerinti is, ne csak kényszer, kötelesség.

Népünk lelke legyen szabad, legalább annyira, mint a rabszolgáé, de talán ennél magasabban, és így nevelje ki magából politikusait is. Mi magunk vagyunk az Országházban, mi emeltük fejünk fölé azokat, akik most döntenek sorsunk felett. Nem kívülről jöttek, hanem belül lévők. Önmagunk részei, a vérünkből lévők, fiaink és unokáink, a gyermekeink ők. Kinek tehetünk szemrehányást érte, ha nem bánnak velünk tisztességesen? Csakis önmagunknak, mert ilyenné neveltük őket, vagy nevelésünk így hatott rájuk. És mint ahogy mi rontottuk el ezt a dolgot, csak mi is hozhatjuk helyre. Ugyanúgy, mint a betegségeinket.

Legyünk hálásak azért, hogy itt élhetünk, és sok más emberhez és néphez képest könnyebb az életünk. Mert könnyebb, csak ezt nem akarjuk tudomás venni, mint ahogy betegségeink állapotával szemben is így járunk el. Nézzünk szembe vele, és megállapíthatjuk ugyanazt a törvényszerűséget, hogy minden tőlünk függ.

A félelem is kisebb, mint más országokban, ezért lehetőségünk van szellemi dolgokkal is foglalkozni. Ne engedjük ki ezt a lehetőséget a kezünkből. Most önmagunk lehetünk, nincs fölöttünk uralkodó nép, sem szellemi elnyomás, mely ezt megakadályozhatná. Merjük kezünkbe venni sorsunk, és népünk sorsának intézését, önmagunk, saját társadalmunk, és a világ javára.

 

Lehet, hogy most egy páran mást kaptak, mint ami miatt idejöttek, vagy megvették e könyvet, ezektől most elnézést kérek. Akik azért jöttek, hogy egy kész receptet kapjanak majd tőlem, arra vonatkozóan, hogy hogyan válhatnak egészségessé, azok is csalódhattak, ezektől is elnézést kérek.

Eddigi tapasztalataim azt mutatták meg nekem, hogy minden egyes ember, és a hozzátartozó beteg emberi test, egy-egy külön tartárgy, nincs közöttük két egyforma sem, mindegyik egyedi. Szervei ugyanazok, de a lelke és tudása, vagy élete története mindnek más, ezért megilleti a tisztelet, hogy aszerint, egyedileg járjunk el vele szemben.

 

Köszönettel vettem, (kedves megjelenésüket, és hogy meghallgatták,) vagy hogy olvasták (előadásomat,) írásomat.

 

Gy...., 2005. 07. 12.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

otacs@freemail.hu

(Marianna, 2012.09.09 16:53)

Köszönöm ezt a leírást, nagyon örülök, hogy rátaláltam erre a honlapra.